SeleneLeon

A nevem Selene León. 27 éve születtem a kolumbiai Medellínben, és bár mindig azt mondták, hogy mosollyal születtem, számomra ez a mosoly több volt, mint egy egyszerű gesztus; egy kíváncsisággal, történetekkel és a világ megismerésére irányuló mély vággyal teli élet tükröződése.. Mióta kicsi voltam, anyám mindig azt mondta, olyan vagyok, mint egy hurrikán. Soha nem tudtam nyugodtan ülni, mindig kérdéseket tettem fel, mindig valami újat kerestem, hogy megtanuljam. Sosem elégedettem meg azzal a válaszsal, hogy "csak azért", tudnom kellett mindennek a "miértjét". Emlékszem, amikor még csak nyolc éves voltam, megkérdeztem a nagymamámtól, hogy miért kék az ég. A nagymamám rám nézett és egyszerűen azt mondta, hogy azért, mert Isten így teremtette. De nekem ez a válasz sosem volt elég. Pár nappal később, kitaláltam egy egész tervet, hogy találjak egy tudományosabb magyarázatot. Ez volt az első komoly kísérletem a világ megértésére, bár valószínűleg akkor még nem vettem észre..

A családom mindig is a menedékem volt. Anyám, Carmen, egy meleg, türelmes lélek, aki valahogy megértette, hogy gyermekkorom óta szükségem van a felfedezésre.. Mindig támogatott, még akkor is, amikor feldühítettem a szeszélyeimmel. Emlékszem, amikor tizenöt éves voltam, és eldöntöttem, hogy állatorvos akarok lenni,. Órákon át néztem állatvideókat a YouTube-on, kutatva, hogyan lehet egy kisállat klinikát indítani, amíg rájöttem, hogy az állatok nem az én dolgom. De anyám sosem mondott nemet az álmaimnak. Csak rám nézett és azt mondta: „Tedd azt, amit a szíved mond, de jól csináld. ” A középiskolában a barátaim mindig azt mondták nekem, hogy hihetetlen képességem van bárkivel beszélni. Nem számított, hogy különböző csoportokból jöttünk, vagy egyáltalán nem ismertük egymást, mindig megtaláltam a módját, hogy beszélgetést folytassak. Számomra más emberek történetei mindig is lenyűgözőek voltak. Hallgatni valakinek az életét, az álmait, a félelmeit, a sikereit.. Mindez órákon át tartott ébren. Nem tudtam segíteni: a kíváncsiságom kielégíthetetlen volt.

Amikor elvégeztem a középiskolát, a barátaim hagyományosabb pályát választottak: néhányan mérnökök lettek, mások ügyvédek vagy orvosok.. És miközben tiszteltem mindezeket a döntéseket, úgy éreztem, hogy van még valami, amit fel kell fedeznem.. Végül úgy döntöttem, hogy a társadalmi kommunikációt tanulmányozom. A történetmesélés, az emberi elbeszélések megértésének gondolata nagyon vonzott engem. Az emberek nem csak szavakkal kommunikáltak, hanem gesztusokkal, kifejezésekkel és csendekkel is.. Eltökéltem, hogy megértem azt a nyelvet. Az egyetemen találtam rá az utazás ötletére,. Míg az osztálytársaim a mindennapi élet felelősségeinek szentelték magukat, én elvesztem a gondolataimban, olyan helyekről álmodtam, amelyeket még nem láttam.. Néha órákon át lapozgattam a magazinokat, olyan helyekről nézegettem a képeket, mint Párizs, Tokió vagy Buenos Aires, és mélyen éreztem, hogy ott kell lennem – belélegezni a levegőt, megérinteni az utcákat, beszélgetni az emberekkel..

Tisztán emlékszem az első utazásomra, amikor elhagytam az országot: egy nyárra Buenos Airesben, amikor 21. A felfedezés útja volt. Nem csak a városról, hanem magamról is. Egy hónapot töltöttem azzal, hogy bejártam a környéket, olyan ételeket kóstoltam, amelyeket soha nem képzeltem volna, olyan emberekkel találkoztam, akik annyira különböztek tőlem, de valamilyen módon kapcsolódtak hozzám. Különösen emlékszem egy beszélgetésre, amit egy utcai árussal folytattam a Corrientes környéken.. Órákig beszélgettünk irodalomról, az életről, és a végén, amikor búcsút mondtam neki, mondott valamit, ami örökre megmaradt bennem: „Sose hagyd, hogy a kíváncsiság elhagyjon, mert ez az egyetlen dolog, amitől élőnek érzed magad. „Attól a pillanattól kezdve tudtam, hogy többet fogok utazni. But I also realized that my curiosity wasn’t only satisfied by the places I saw, but by the stories I found in every corner. Minden beszélgetés, minden arc, amit láttam, minden történet, amit hallottam, részemmé vált, egy újabb darabkája a kirakósnak, ami az életem volt.. Az egyetem után egy kis filmgyártó cégnél kaptam munkát. Bár hálás voltam a lehetőségért, a munka nem az volt, amiről álmodtam. A számítógép előtti egész napos ülés rutinja elárasztott engem. Éreztem, ahogy a lelkem egyre jobban sóvárog. Ekkor döntöttem el, hogy nem akarok a hagyományos utat követni. Nem akartam megelégedni azzal, amit a legtöbb ember sikernek tekint. A siker, legalábbis abban a pillanatban, abban rejlett, hogy követtem a szenvedélyeimet: felfedeztem a világot, tanultam a különböző kultúráktól, és megosztottam a történeteimet másokkal..

24 évesen kockázatos lépést tettem: felmondtam a munkámból, eladtam néhány holmimat, és elkezdtem tervezni egy hosszú utazást.. Nem egy egyszerű turistaútról volt szó, hanem a meglátogatott közösségek részévé akartam válni, részt venni, tanulni és tanítani.. Így feliratkoztam egy önkéntes programra Nepálban,. Angol nyelvet tanítanék egy kis faluban a Himalájában. Azon a napon, amikor megvettem a repülőjegyemet, nem tudtam elhinni, hogy tényleg megteszem. Minden bennem azt mondta, hogy ez őrültség, de ugyanakkor minden bennem arra késztet, hogy továbblépjek. El akartam merülni egy teljesen más kultúrában, megtanulni, hogyan kell kevesebbel élni, látni a hegyeket, amelyeket csak képeken láttam, és ami a legfontosabb, meghallgatni a helyiek történeteit. A gyerekek történeteit, akiket tanítok, a falvakban élő nők történeteit, a családok történeteit, akik megnyitják az ajtóikat előttem.. Nepál megváltoztatta az életemet, ahogy azt soha nem is képzeltem volna. A hegyek friss levegője, a buddhista templomok nyugalma, és az angolul tanuló gyerekek nevetése életem legértékesebb emlékeivé váltak.. Minden nap volt egy lecke az alázatról, háláról és a jelenlétről.. Többet tanultam meg magamról azokban a hónapokban, mint az előző években.. Rájöttem, hogy az életnek nem kell mindig gyorsnak, zajosnak, tele technológiával vagy tele kötelezettségekkel lennie.. Néha az élet teljesebb, ha kapcsolatban vagyunk a lényeggel: az emberekkel, a természettel és az élményekkel.23720049

A nepáli időszak nemcsak arra tanított meg, hogy másképp éljek, hanem arra is, amit mindig is tudtam: a kíváncsiság az életem motorja.. Akár egy új várost fedezek fel, akár idegenekkel beszélgetek, vagy segítek valakinek valami újat megtanulni, a kíváncsiságom olyan helyekre vezetett, amelyeket soha nem gondoltam volna.. Most, 27 évesen, tovább utazom, tovább keresem a történeteket. Az életem többé nem korlátozza a város határai, vagy a rutin korlátai. Az utazásom folyamatos, és minden nap találok valami újat, ami meglep. És a legjobb az, hogy tudom, ez az utazás soha nem ér véget. Mert a kíváncsiság, az a szikra, ami mindig bennem volt, sosem halványul el. Csak növekszik.